Nagy meglepetést okozott az űrkutatóknak az újszülött MM 1a csillag, amelynek a méretes korongja körül nem egy bolygót láttak keringeni, hanem egy másik csillagot. A jóval kisebb csillagtárs az MM 1b nevet kapta, és könnyen lehet, hogy saját bolygóképző - protoplanetáris - korongja van.

EZ AZ EGYIK ELSŐ ESET, HOGY EGY CSILLAG KORONGJÁBAN EGY MÁSIK CSILLAG LÉTREJÖTTÉT ÉSZLELTÉK ÉS DOKUMENTÁLTÁK.

A bináris rendszerek viszonylag gyakoriak, és a legjobb ismereteink szerint ugyanúgy jönnek létre, mint amikor csak egy csillag születik. Egy nagy kiterjedésű molekuláris felhő egy része összeroskad a saját tömegétől, és ha elég nagy ez a felhő, akkor akár két csillag is kijön belőle.

A Leeds Egyetem csillagászai mégis meglepődtek a felfedezésen, amikor ott találtak csillagot, ahol általában bolygók szoktak keletkezni. Méretkülönbséget jól mutatja, hogy amíg az MM 1a negyvenszer nagyobb tömegű a Napnál, a MM 1b csupán feleakkora.

A kutatók úgy vélik, hogy a csillagkeletkezés hagyományos menetrendjével szemben a MM 1b a nagyobb társának a korongjából keletkezett. Az MM 1a hatalmas tömegű diszkje nem volt képes egyben maradni, kisebb darabok szakadtak le belőle, és az egyik ilyen töredékben annyi por és gáz gyűlt össze, hogy az elég volt egy másik csillag létrejöttéhez.

Ezek a csillagrendszerek igen rövid életűek, az óriáscsillagok általában szupernovaként végzik, ami a tudósok becslése szerint egymillió éven belül következik be.

Az AMADEE-18 célja a majdani marsi telepek életének és működésének földi körülmények között történő modellezése volt.

„Büszkén jelentjük be, hogy számos innovatív, a tudomány izgalmas kérdéseire irányuló kísérletet fogunk végezni az ománi sivatagban szervezendő, immár tizenharmadik földi űranalóg projektünkben. Személyes meggyőződésem, hogy a kiválasztott kutatási tervek többsége az eddig látott legerősebb küldetési kísérletet fogja eredményezni.” – mondja Gernot Grömer, az Osztrák Űrfórum elnöke, a misszió terepparancsnoka.

Az AMADEE-18 szimuláció széleskörű nemzetközi összefogással valósult meg; nyolc fő témában zajlottak tudományos kísérletek és űripari tesztek. Egyrészt a biológia, az orvostudomány és a földtudomány, másrészt a robotika, a virtuális valóság, a hardver- és szoftverfejlesztés terén. Mindezekben külön ifjú kutatói programok is helyet kaptak.

Az emberi tényezőkkel kapcsolatos pszichológiai vizsgálódásokat kanadai, izraeli, lengyel, német, és osztrák vezetésű kutatócsoportok végzik. A MIMIC fantázianevű projektet a Grazi Műszaki Egyetem Jelfeldolgozó és Beszédkommunikációs Laboratóriuma vezeti. A projekt teljes neve: „A Mars izoláció legénységének monitorozása beszédfeldolgozás és pszichológiai tartalomelemzés révén”. Magyar részről az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetének Környezeti Adaptáció és Űrkutatási csoportja, valamint a BME Távközlési és Médiainformatikai Tanszékének Beszédakusztikai Laboratóriuma vesz részt a kutatásban.

A három csapat együttműködése nem új keletű; négy évvel ezelőtt kezdődött egy, a Concordia déli-sarki kutatóállomáson jelenleg is folyó ESA kísérlet koncepciójának kidolgozásával. A grazi csoport a helyszíni hangfelvételek technikájáért és a hanganyag előfeldolgozásáért felelős. A feladat nehézsége, hogy a csapatmegbeszélések hangzavarából képesek legyenek szétválasztani az egyes beszélők hangját. A BME Beszédakusztikai Laboratórium az artikulációnak, mint az egészségi állapot biomarkerének változásait elemzi, az érzelmi állapotok, a fáradtság, a stressz és az alvászavarok jelei után kutatva.

A küldetés koncepciója: az ománi Mars-állomás és az ausztriai irányító központ késleltetett kommunikációs csatornákon tartja a kapcsolatot. (Kép: ÖWF)

Az MTA TTK kutatói évtizedes tapasztalattal rendelkeznek a majdani marsi életet modellező földi űranalóg szimulációk – például a moszkvai Mars-500 legénysége és a déli-sarki Concordia és Halley-VI kutatóállomások áttelelő személyzete – pszichodinamikájának feltárására irányuló kutatásokban. A tartalomelemzéses vizsgálatok révén további belátást szeretnénk nyerni arról, hogyan alakulnak az érzelmi, a kognitív folyamatok, valamint az időtudatosság és a küldetéstudatosság a szélsőséges környezetben való társas elszigeteltség során.

A korábbiakhoz hasonlóan, a jelen kutatás fő célja is az, hogy mélyebben megértsük a szélsőséges környezet és az összezártság miatt stresszel teli élethelyzetekhez történő pszichológiai és fiziológiai alkalmazkodás folyamatait és problémáit. A pszichológiai tartalomelemzéses vizsgálatokat a legénység által írt naplók, az Ausztriában működő „földi irányítással” folytatott kommunikáció, illetve a csapatmegbeszélések elektronikusan rögzített szövegeinek elemzésével végezzük.

Másik fő célunk a korábbi vizsgálatainkban is alkalmazott, többnyelvű, automatizált pszichológiai tartalomelemző és akusztikai-fonetikai beszédelemző szoftverek továbbfejlesztése. Az AMADEE-18 Mars-szimulációban folytatott kutatások eredményei más szimulációk adataival is összehasonlíthatóak lesznek.

Egy új kutatás szerint a földi atmoszféra egy parányi része még a Holdon túl is kimutatható. A friss tanulmány szerint bolygónk hidrogénből álló atmoszférarétege, az úgynevezett geokorona 630 ezer kilométere terjed ki az űrben – számol be a Space.com. Összehasonlításképp: a Hold nagyjából 384 ezer kilométerre fekszik.

Igor Baljukin, az orosz Űrkutató Intézet munkatársa és a csapat vezetője szerint a Hold a Föld légkörén halad keresztül. A szakértő szerint erre akkor jöttek rá, amikor a SOHO (Solar and Heliospheric Observatory) űrszonda több mint két évtizeddel ezelőtti adatait elemezték.

Baljukin és kollégái egy, a napszélben található UV-sugárzást, a Lyman-alfa-sugárzást mérték fel. Mivel ez a sugárzás interakcióba lép a geokoronával, vizsgálatával a szakértők megállapíthatták annak határát és sűrűségét.

Az elemzés alapján arra jutottak, hogy a geokorona bolygónk napos oldalán a napsugárzás nyomása miatt sűrűbb. Míg a napos oldalon köbcentiméterenként 70, addig a Hold felé nézőn köbcentiméterenként 0,2 hidrogénatom található. „Itt, a Földön ezt vákuumnak neveznénk, így ez az extra hidrogénforrás nem elég jelentős ahhoz, hogy megkönnyítse az űrexpedíciókat” – nyilatkozta Baljukin.

A szakértők korábban is tudtak a geokorona létezéséről, a régiót viszont sokkal kisebbnek vélték.

A fekete lyukak azonosítása általában nem könnyű feladat. 

Takekava Sunya, a Japán Nemzeti Csillagvizsgáló munkatársa kollégáival a HCN–0.009–0.044 jelű csillagközi gázfelhő mozgását elemezték – írja az IFLScience. Az objektum a Tejútrendszer közepénél található, a Földtől mintegy 25 ezer fényévre.

A szakértők az ALMA (Atacamai Nagyméretű Milliméteres/Szubmilliméteres Hálózat) rádiótávcső-rendszer segítségével vizsgálták nagy felbontásban a gázfelhőt, a megfigyelés során pedig felfedezték, hogy a felhő egy nagy tömegű és sűrű objektum körül kering.

„A részletes mozgástani elemzések azt mutatták, hogy egy hatalmas, a Napnál 30 ezerszer nagyobb tömeg koncentrálódott egy akkora régióban, amely sokkal kisebb, mint a Naprendszer” – nyilatkozta Takekava. A kutató szerint ez, illetve az a tény, hogy a környéken egyetlen másik objektumot nem találtak, azt sugallja, hogy egy köztes tömegű fekete lyukkal van dolguk.

A csillagászok meglehetősen kevés hasonló objektumot ismernek. A fekete lyukak többsége vagy néhány naptömegű, vagy olyan hatalmas, mint a galaxisunk magjában található Sagittarius A*. Utóbbiak, az úgynevezett szupermasszív fekete lyukak akár több milliárd naptömegűek is lehetnek.

Oka Tomoharu, a Keió Egyetem munkatársa és a csapat tagja szerint fontos, hogy az új fekete lyukat mindössze 20 fényévre találták meg a Sagittarius A*-tól. A kutató úgy véli, hogy a kisebb objektumot idővel el fogja nyelni a nagyobb, ez pedig alátámasztja a fekete lyukak növekedéséről szóló hagyományos modellt.

Nem ez az első alkalom, amikor a japán kutatócsoportnak köztes méretű objektumot sikerült felfedeznie. 2017 szeptemberében egy másik gázfelhőt vizsgálva azonosítottak egy Napnál 100 ezerszer nagyobb tömegű fekete lyukat.

Egy fekete lyukkal történő túl közeli találkozás mindenképpen végzetes. A kérdés csak az, hogy a határ átlépése után mennyi időnk van még a lét és nemlét kérdésein töprengeni.

Tudományos-fantasztikus regények és filmek gyakori fordulata, hogy egy közel fénysebességgel mozgó űrhajó, esetleg éppen a hipertérből (akármi is legyen az) kilépő csillagközi jármű túlságosan közel kerül valamilyen veszélyes objektumhoz. Szerencsés esetben ez csak egy mezei csillag, s az űrhajó szuper védőburkolata megvédi az utazókat az óriási hőmérséklettől; izgalmasabb forgatókönyvek esetén egy éppen robbanó szupernóva vagy egyenesen egy fekete lyuk jelzi az út végét. Utóbbi helyzetbe kerültek számukra kínál némi vigaszt a University of Sydney két kutatójának (G. Lewis és J. Kwan) új eredménye, amely szerint bár egy adott határ átlépése után a vég elkerülhetetlen, ha elég nagy fekete lyukkal találkozunk, s jó stratégiát választunk, marad még némi időnk arra, hogy újra számba vegyük életünk legfontosabb mozzanatait.

Az elméleti határ, aminek átlépése után már nincs visszaút, a fekete lyuk ún. eseményhorizontja, vagy más néven Schwarzschild-sugara. Az ezen történő áthaladás után már elkerülhetetlen a téridő-szingularitással történő találkozás, s így a teljes megsemmisülés, mégpedig a szerencsétlen (vagy merész) űrutazó sajátidejében mérve mindenképpen véges idő alatt. Ha az űrutas közvetlenül az eseményhorizont előtt nyugalomban van, majd innen indulva lépi át azt, akkor az "időhúzásra" a legjobb stratégia a semmittevés, azaz az egyszerű szabadesés a szingularitás felé. Ezen kiindulási feltételek azonban valószínűleg a legritkább esetben fognak majd előállni, a fekete lyuk megközelítése általában távolabbról kezdődik majd. Az új eredmények szerint ilyen esetekben (de még mindig nyugalmi helyzetből indulva) a sima szabadesés csak a Schwarzschild-sugár eléréséig jó taktika, a fekete lyuk eseményhorizontja alatt más a hosszú élet titka.

Mivel az eseményhorizont átlépése és a szingularitás elérése közötti maximális idő egy szabadon eső testre a fekete lyuk tömegével egyenesen arányos, ha az utazó egy csillag összeomlása után keletkezett fekete lyukba zuhan, a Schwarzschild-sugár átlépése után mindössze a másodperc töredéke marad számára, ha azonban sorsa egy nagyon nagy tömegű fekete lyukkal hozza össze, néhány órája is lehet hátra. Sajnos ez az idő semmiképpen nem telik majd kellemesen, ugyanis az óriási árapály-erők miatt az ún. spagetti-hatás mindenképpen fellép: a láb és a fej között olyan óriási a különbség a gravitációs tér erősségében, hogy ez a differencia valósággal megnyújtja az űrutazót, s három térbeli dimenzióját egyre akarja csökkenteni.

Mivel abból indultunk ki, hogy képzeletbeli hőseinknek olyan űrhajójuk van, ami képes a csillagok közötti tér átszelésére, a hajtómű segítségével minden bizonnyal jelentős energiákat képesek mozgósítani a zuhanás befolyásolására. Először próbálkozzanak tehát (Han Solo nyomán) a következővel: fordítsák űrhajójuk orrát a vonzócentrummal ellentétes irányba, s kapcsoljanak minden energiát a hajtóművekre, egészen addig, míg el nem érik a szingularitást. Ne felejtsék azonban el, hogy egy fekete lyuk belsejében vannak egy közel fénysebességre képes űrhajóban, így az Einstein-féle relativitáselmélet hatásaival is számolniuk kell. A fekete lyukak elméletéből eddig is ismert volt, hogy ez a stratégia éppen a vég bekövetkeztét sietteti, minél jobban igyekszik menekülni valaki egy fekete lyuk belsejében, annál gyorsabban zuhan a szingularitás felé. A szerzők szerint azonban van olyan gyorsításos stratégia, ami az előzőekkel ellentétben majdnem mindenki számára jelent némi pluszt, ennek lényege pedig az, hogy a hajtóműveket csak egy adott ideig kell bekapcsolni, majd azután szabadeséssel zuhanni a fekete lyuk centruma felé.

A kérdés ezután már csak az, hogy mennyi is a hajtóművek működtetésének optimális időtartama. Lewis és Kwan a viszonylag egyszerű számolást igénylő példájukban figyelembe veszik a fekete lyuk tömegét, az űrhajó hajtóműveinek teljesítményét, illetve azt, hogy a jármű milyen gyorsan haladt át az eseményhorizonton. Az itt természetesen nem részletezhető számításokból kiderül, hogy van egy maximális gyorsulás, amivel még sajátidőt lehet nyerni a sima szabadeséshez képest a lyuk belsejében, ezt a gyorsulás túllépve azonban ismét csökken a szingularitás eléréséig rendelkezésre álló idő.

Összefoglalva tehát a következő a helyes stratégia. Ha az utazó az eseményhorizontról nyugalomból indul, akkor ne csináljon semmit, csak zuhanjon szabadon. Ha azonban az eseményhorizont fölött lévő pontból indul el, de még mindig nyugalomból, akkor az eseményhorizontot átlépve az erre alkalmas rakétájával próbáljon kifele mutató gyorsulást produkálni, ezt viszont ne vigye túlzásba. Ha mindezt sikerül megcselekednie, akkor nyugodtan nyújtózkodhat egyet.