Pontosabban űrszonda, mert a Hold körül keringne. Két, egyenként 12 egységes CubeSatot 180 kilométeres kötéllel kötnének össze.

A NASA kutatói azt remélik, hogy ilyen módon a két Hold-műhold egyike a felszín közvetlen közelébe merészkedve tüzetesen megvizsgálhatná a Hold felszínén száznál is több helyen megfigyelhető, különös, világos árnyalatú erezetre emlékeztető alakzatokat. Az erezetek úgy néznek ki, mintha valamilyen erő szétfújta volna az ősi eredetű port a Hold felszínén. Annyit már sikerült megállapítani, hogy bár a Holdnak nincs általános mágneses tere, az erezetek környezetében különös módon, erős mágneses tér mérhető.

Rejtélyes erezetek a Hold felszínén. (Kép: NASA)

Az erezeteket az 1970-es évek vége óta ismerik, keletkezésükre azonban mindeddig nincs egyértelmű magyarázat. A legtöbb szakember által elfogadott elmélet szerint a kimutatott mágneses tér eltéríti a napszéllel és más kozmikus forrásokból érkező, elektromosan töltött részecskéket, ezért megvédi a felszínt azok folyamatos bombázásától, így ősi, erodálatlan állapotában őrzi meg a felszínt borító anyagot. Az okfejtés elfogadható, egyetlen problémája, hogy nem magyarázza meg a lokális mágneses terek eredetét, forrását.

Az alakzatokat azonban nehéz közelről megvizsgálni, mert a felszín közvetlen közelében keringő űrszonda pályáját erőteljesen módosítják a Hold gravitációs terének egyenetlenségei (elsősorban a felszín alatti tömegkoncentrációk, az úgynevezett masconok), így a szonda könnyen egy kráter mélyén végezheti. Az apró műholdak ráadásul nem tudnak elég üzemanyagot magukkal vinni ahhoz, hogy az anomáliák okozta pályaváltozásokat korrigálva megmaradjanak az alacsony keringési pályán. Kiutat jelenthet egy új terv, a BOLAS (Bi-sat Observations of the Lunar Atmosphere above Swirls), vagyis az erezetek fölötti holdi légkört két műholddal vizsgáló küldetés. A két, kötéllel egymáshoz erősített kis műhold közül az egyik 190 km magasan keringne a Hold felszíne fölött, a másik viszont 10 km-re megközelítené a felszínt.

A két CubeSat közös tömegközéppontja Kepler-pályán kering a Hold körül (sárga, szaggatott ív), miközben a gravitációs tér gradiense (az árapályerő) függőleges irányban eltávolítja egymástól a két műholdat, így az egyik kellően közel kerülhet a felszínhez. (Kép: NASA)

A terv szerint a két műholdat együtt állítanák Hold körüli pályára, majd a tömegközéppontjuk későbbi pályájának megfelelő pálya elérése után távolítanák el őket egymástól, annyira, hogy a kötél megfeszüljön. (Ezután már az árapályerők feszesen tartanák a kötelet.) A gravitációs anomáliák hatása annál erősebb, minél közelebb kering a műhold a Hold felszínéhez. Ebben az esetben ezt a hatást a távolabb keringő társ kiegyenlíti, vagyis az alsó műhold úgy tudja 10 km-re megközelíteni a felszínt, hogy a rá ható gravitációs anomáliák csak akkorák, mintha 100 km magasan (a közös tömegközéppont magasságában) keringne. Ily módon a páros akár egy évig is keringhetne a Hold körül. A projektet kigondoló kutatók, a NASA Goddard Űrközpont munkatársai szerint a BOLAS nemcsak a holdi erezeteket és a környezetükben lévő mágneses teret tanulmányozhatná, hanem a Hold hidrogénciklusát is, amelynek során a mikrometeoritokból és a napszélből hidrogén rakódik le a Hold felszínére, a felszín pedig időnként kipöfögi az űrbe az összegyűlt gázt.

A nem mindennapi terv a Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) tudósának fejéből pattant ki.
Eszerint készítenének egy 1-2 megawatt teljesítményű lézert, valamint egy hozzá tartozó, 30 méter átmérőjű tükröt, majd az infravörös tartományban észlelhető sugarat kilőnék valamely általunk ismert, Földhöz hasonló tulajdonságokkal bíró, Naprendszeren túli bolygó irányába.
Amennyiben a planétán él olyan faj, aminek technikai fejlettsége picivel meghaladja a miénket, észlelni tudná a jelet.

A The Astrophysical Journal című szakfolyóirat szerzője, James Clark szerint nem biztos, hogy elsőre világossá válna a feltételezett földönkívüliek számára, hogy fel akarjuk velük venni a kapcsolatot, de mindenképpen felkeltené figyelmüket a különös szignál.

Persze van egy aprócska – vagyis annál lényegesen termetesebb – probléma, amit Napnak hívunk;
központi csillagunk maga is bocsát ki erős infravörös sugárzást.
Erre is van egy megoldása Clarknak: nem folyamatosan világítanának, hanem villognának a lézerrel. Ezzel még nem nyomnák le a Nap teljesítményét, de eléggé furcsává válna a viselkedése az idegeneknek ahhoz, hogy tanulmányozzák a körülötte keringő égitesteket. Ehhez persze az is kell, hogy ők is vizsgálják az idegen világokat, akárcsak mi, de ha önnön kíváncsiságunkból indulunk ki, feltételezhetjük, az intelligencia velejárója a határtalan tudásvágy.

Normál esetben a csillagok – köztük a Nap – fényességében variációk tapasztalhatók, amiknek viszont megvan a maguk jól felismerhető mintázata. Ebbe zavarna bele a lézer, ami a fényességváltozásokat szokatlanná tenné egy távoli megfigyelő számára.

Ha az idegeneknek sikerül értelmezniük a jeleket, a kutató szerint a lézerekkel egy kommunikációs csatorna is felállítható. Az intergalaktikus tárgyalás azonban nagyon lassú lesz, az információtovábbítás sebessége várhatóan 2 megabit per másodperc körül alakul, a kapcsolatfelvételt pedig tovább nehezíti, hogy a fény vákuumbéli terjedési sebességének felső határa van (300 ezer km/s).

Vannak kockázatai is a vállalkozásnak: bár az emberi szem nem érzékeli, a célpont olyan erejű infravörös sugárzást kapna, hogy az esetleg károsítaná a megfigyelők látását.

Szintén kérdéses, hogy érdemes-e felhívni magunkra a figyelmet, hiszen – ahogy arra a nemrég elhunyt Stephen Hawking számtalan alkalommal figyelmeztetett – egy tőlünk jóval fejlettebb földönkívüli faj játszi könnyedséggel leigázhatna minket, ahogyan azt a hódító európaiak tették annak idején az amerikai őslakosokkal.

Űrutazás során az emberi test a súlytalanság állapotában van a Föld gravitációs vonzásának minimalizálódása miatt, ezt hívják mikrogravitációnak. A mikrogravitáció nagy hatással lehet az emberi sejtek fiziológiai funkcióira. A Kínai Katonai Orvostudományi Akadémia, a Csinghua Egyetem, a Sanghaji Műszaki Fizikai Intézet és a Kínai Tudományos Akadémia munkatársai a 2017-ben útnak indított Tiencsou-1 űrmissziót használták arra, hogy megvizsgálják, miként befolyásolja egerek iPS-sejtjeinek átalakulását az űrkörnyezet. Az iPS-sejtek olyan pluripotens őssejtek, amelyeknek megvan a képessége arra, hogy más típusú sejtekké alakuljanak.

A kínai tudósok a Stem Cells and Development című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányukban bemutatták, hogy a földi gravitáció mellett, azonos környezetben lévő sejtkultúrákhoz képest az iPS-sejtek lényegesen gyorsabban alakulnak át az űrben.A differenciálódás négy nappal az űrhajó felbocsátása után kezdett gyorsulni, és 10 nappal később befejeződött, erős szívizomsejt-fejlődést mutatva.

A tudósok egy kamerával figyelt bioreaktort használtak az űrben a kutatás elvégzéséhez, illetve egy azzal teljesen megegyező bioreaktort normál gravitáció mellett a Földön. A szakértők szerint ez az első valós idejű képeket készítő kutatás, mely iPS-sejtekből származó szívizomsejtek differenciálódását vizsgálta az űrben, így különösen ritka információkkal szolgál.

A jövőben hasonló automatizált sejtkísérletek segíthetik az egyéni szívszövetek előállításának megvalósulását és gyógyszerek tesztelését űrutazás során. A Tiencsou-1 teherszállító űrhajót 2017. április 20-án indították útnak, majd két nappal később összekapcsolódott a Föld körül keringő Tienkung-2 (Mennyei Palota) űrlaboratóriummal.