A Tejútrendszer egyik, haló nevezetű régiójában egy hatalmas lyuk keletkezett, de egyelőre még nem tudni pontosan, hogy mi okozhatta. A sötét objektumot a Gaia űrszonda örökítette meg és a Harvard Egyetem egyik csillagásza vette észre az adatokat vizsgálva. A rejtélyes objektumról nem tudnak sokat, csak annyit, hogy nagyon sűrű és hatalmas lyukakat csinált.

A rejtélyes objektum a közelmúltban járhatott a Tejútrendszer mellett és a méretei alapján úgy gondolják, hogy egy óriási és masszív fekete lyukról lehet szó. Mivel a megfigyelések során nem mutattak ki távolodó fényt a lyukaktól, így elképzelhető, hogy az objektum sötét anyag lehet, amely műszerekkel nem mérhető és az Univerzum tömegének 23 százalékát teszi ki. A csillagászok úgy gondolják, hogy amennyiben tényleg sötét anyagról van szó, akkor az nagyon sokat segíthet abban, hogy alaposabban megismerjük a Világegyetem ismeretlen alkotóelemeit.

A Gaia űrtávcsőnek egyébként több értékes dolgot is köszönhetünk a mostani felfedezése mellett. A felvételei alapján sikerült 3D-s térképet gyártania Tejútrendszerről és ezek vizsgálata során sikerült felfedezni, hogy a galaxis origójától messzebb lévő régiók lassan meggörbülnek.

Bréma — Itt a komp, amivel újra eljuthat az emberiség a Holdra! Az amerikai Lockheed Martin vállalat szerdán mutatta be elképzeléseit a Nemzetközi Űrhajózási Kongresszuson Németországban.

A jármű tervei nagyrészt a szintén a Lockheed Martin által fejlesztett Orion űrhajón alapulnak, amely 2014-ben már az első tesztrepülésén is túlesett. A most bemutatott űreszköz elsődleges feladata, hogy az amerikai űrügynökség, a NASA jelenleg még tervezési fázisában álló, Hold körül keringő űrállomását, azaz a Gatewayt egyfajta anyahajóként használva szállítsa az égitest felszínére az asztronautákat. Mivel újrahasználhatóra tervezik, az űrhajósok a Hold több pontját is feltérképezhetik vele. A Lockheed leszállóegysége előreláthatóan a 2020-as évek végére készülhet el, tartva ezzel a NASA jövőbeni Holdra-szállási terveit.

A NASA innovatív, új megközelítésekkel bízott meg minket, hogy Amerika teljesíthesse a célját és újból embereket küldhessen a Holdra, ráadásul minél tovább fenntartható jelenlétet biztosítva ott – mondta Lisa Callahan, a Lockheed Martin kereskedelmi részlegének igazgatója. – A koncepció teljes mértékben kihasználja a Gateway és az eddigi technológiák nyújtotta lehetőségeket, hogy egy sokoldalú, erős leszállóegységet építsünk gyorsan és megfizethető áron.

A 14 méter magas űreszköz négy asztronauta szállítására képes, akik a segítségével akár két hetet is eltölthetnek a Hold felszínén – ezzel szemben az Apollo-programban használt holdkomp fele ekkora volt, csak két űrhajós számára biztosított elegendő helyet, és mindössze pár napra elegendő rakományt tudott szállítani. A mostani holdkomp a tervek szerint jóval nehezebb lenne 4,7 tonnás elődjénél: 22 tonnát nyomna üresen, teli tankkal azonban a 62 tonnát is elérheti. Az űreszköz hatalmas méretére magyarázatként szolgál, hogy a Lockheed nemcsak holdkompként tekint az egyelőre névtelen járműre: a jövőben a Marsot és annak két holdját, a Phoboszt és a Deimoszt is meghódítanák egy ehhez hasonló űreszközzel.

A NASA által tervezett, a Hold körül keringő űrállomás, a Gateway (jelentése: átjáró) új tereket nyithat az űrkutatásban. Az amerikai űrkutatási hivatal szerint a már fejlesztés alatt álló űrállomást nemcsak a holdkomp anyahajójaként lehetne használni, de a későbbiekben akár Mars körüli pályára is lehetne állítani. Az első modulok előreláthatólag 2025-ben készülnek majd el.

Közel van, ám mégsem tiszta a látkép… hiszen a saját galaxisunk csillagközi anyaga takarja ki a látómezőt. Ennek köszönhető a színe is: a szokásos kékes színvilág a poron keresztül megszűrve sárgás-vöröses tónust kap.

Az IC 342 jelű galaxist 1895-ben fedezte fel W.F Denning. Edwin Hubble a Lokális Csoport tagjai közé sorolta, ám a későbbi észlelések végül bebizonyították, hogy a távolsága legalább 6, legfeljebb 10 millió fényév. Az objektum alacsony galaktikus magasságon található, mindösszesen 10,5 fokra a galaktikus egyenlítőtől. Emiatt igen nehezen észlelhető, hiszen a saját galaxisunk csillagközi anyaga erősen szűri a fényét. Enélkül a “szűrő” nélkül az egyik legfényesebb galaxis lenne az égen és valószínűleg jóval korábban felfedezték volna. A fotón jól látszik, hogy a galaxis igen látványos spirális rendszer, számos csillaghalmazt és csillagködöt tartalmaz.

A fénykép változó időjárási körülmények mellett készült, igen sok expozícióból, hogy a halvány porködök is előhívhatóak legyenek. Maga az utómunka nem volt könnyű, a fentebb már említett por és csillagközi anyag miatt. Egyszerre kell azt is hitelesen megjeleníteni úgy, hogy közben a háttérben bujkáló galaxis részletei is előjöjjenek.

A fénykép a Bay Zoltán Tehetséggondozó Alapítvány Csillagászati és Környezetvédelmi Oktatóközpontjának támogatásával készült el.

A műholdak az Egyenlítő környékén néha elveszíthetik a navigációs jelet.  A jelenségre az alacsony Föld körüli pályán keringő műholdaknál figyeltek fel, általában akkor, amikor azok Afrika és Dél-Amerika között az Egyenlítő fölött jártak. Az Európai Űrügynökség (ESA) ugyancsak alacsony pályán keringő Swarm műholdjaival sikerült megtalálni a különös jelentség okát.

A GPS-holdak jelei (sárga egyenesek) megszakadhatnak, ha egy alacsonyabban repülő műhold – például valamelyik Swarm – átrepül egy egyenlítői plazmairregularitáson. A zöld görbe az elektronsűrűség profilja, amelyet az egyik Swarm egy ilyen irregularitáson történő áthaladása közben mért. 

A 2013-ban indított három Swarm a Föld magjából, köpenyéből, kérgéből, óceánjaiból, ionoszférájából és magnetoszférájából eredő mágneses teret méri, és ami a legfontosabb, kibogozza azokat, vagyis szétválasztja a különböző forrásból eredő tereket. Sok más műholdhoz hasonlóan a Swarmok fedélzetén is GPS vevőkkel határozzák meg a mérések pontos helyét, illetve a műholdak pályáját. A GPS-vétel azonban időnként megszakad. A Swarmok pályán töltött első két éve alatt ez nem kevesebb mint 166-szor fordult elő. A Space Weather című folyóiratban a közelmúltban megjelent tanulmány szerzői közvetlen kapcsolatot találtak a jelek elveszése és az ionoszférában 300–600 km közötti magasságban fellépő „viharok” között. Ezek a viharok korábban sem voltak ismeretlenek a kutatók előtt, azonban közvetlen kapcsolatukat a GPS-jelek elveszítésével csak most sikerült kimutatni. A felfedezés azért éppen a Swarmok segítségével született, mert ez volt az első eset, amikor az ionoszféra paramétereit mérő műhold fedélzetén nagy pontosságú GPS-vevő is működött.

A piros pontok mutatják azokat a helyeket, ahol a Swarm–C műhold 2013. november és 2015. március között elveszítette a GPS-jeleket. Kiderült, hogy a jelenséget az egyenlítői plazmabuborékok okozzák. A zöld vonal a geomágneses egyenlítőt jelöli. (Kép: NASA blue marble / GFZ Potsdam / ESA)

Ezek az ionoszférikus viharok olyankor következnek be, amikor az ionoszférában lévő elektronok egyszerre nagy számban valamilyen változáson mennek keresztül. Ez általában a napnyugta és éjfél közötti néhány órában, a Föld mágneses egyenlítője közelében következik be. Az ionoszférában az atomokat a Nap sugárzása ionizálja, ezért ott szabad elektronok vannak jelen. A vihar szétszórja az elektronokat, miáltal kis buborékok alakulnak ki, amelyek belsejében alig vagy egyáltalán nem ionizált a gáz. Ezek a buborékok megzavarják a GPS-jelek terjedését, ezért a műholdak elveszítik a jelet. A Swarmok esetében tapasztalt 166 jelvesztés közül 161 egybeesett egy ionoszférikus viharral. A további öt a sarkvidékék fölött következett be, mégpedig a napszél felerősödésekor, amikor ennek hatására a Föld mágneses tere imbolyogni kezdett.

A Földet körülvevő mágneses tér és az ott folyó elektromos áramok jelentős hatást gyakorolhatnak mindennapjainkra. A mágneses tér hatalmas buborékként képzelhető el, amely megvéd bennünket a kozmikus sugárzás és a napszél részecskéi bombázásától. (Kép: ESA / ATG medialab)

A felismerés nyomán áthangolták a Swarmok GPS-vevőit, így azok robusztusabbá, ellenállóbbá váltak, következésképpen csökkent a jelkiesések száma. Ugyanezt a megerősített védelmet más, GPS-szel navigáló műholdaknál is alkalmazni lehet. A jelenség tisztázása egyúttal fontos információt adott az ionoszféra működésének dinamikájáról.

Az elmélet tetszetős, de szögezzük le: igen gyenge lábakon áll. Érdekességként érdemes róla tájékozódni, körüljárni a témát, s azt, hogy egyáltalán szükség lehetett-e szupernóvára a Homo habilis „felemelkedéséhez".

Két amerikai kutató, egy asztrofizikus és egy fizikus úgy véli, itt az ideje, hogy megoldjanak egy antropológiai-paleontológiai kérdést: miért járunk két lábon? Az egyik szerzőnek nem ez az első biológiai témájú munkája, néhány éve pl. azt vetette fel, hogy a szupernóvák az ordovícium végi kihalás okozói, illetve 2018-ban a pliocén végi tengeri megafauna kihalást is ehhez kötötte.

A szupernóva-robbanások, ha elég közeliek, végzetesek is lehetnek az életre azzal, hogy a bolygónk légkörét lebontja a belőlük érkező nagyenergiás részecskeáram. Ha távolabb vannak, akkor ennél kisebb hatásuk van, ami megnyilvánulhat abban, hogy megnövekszik a bolygónkat elérő kozmikus sugárzás mennyisége, s ennek kevésbé katasztrofálisan, de még mindig lehet hatása a légkörre. A megfelelő közelségben lezajlott szupernóva-robbanás jele a földi kőzetrétegekben a vas 60-as izotópjának felhalmozódása, s ilyen réteg található a 2,6 millió éves kőzetekben. Mintegy 10 millió éve kezdődött el egy, a Lokális Buborék Skorpió-Kentaur irányába eső területén zajló szupernóvarobbanás-sorozat, amelynek utolsó epizódja lehetett a 2,6 millió éves esemény.

Kérdés, hogy mire képes egy relatíve biztonságos távolságban, de még mindig elég közel lezajló szupernóva-robbanás? A most megjelent kutatás szerint arra, hogy a légkörünkben intenzív villámtevékenységet generáljon.
Ahhoz, hogy a kozmikus sugarak a földi légkörbe jussanak, nemcsak egy szupernóvára van azonban szükség, hanem arra is, hogy a naptevékenység igen gyenge legyen, s ezzel a Naprendszer belsejét elérni képes kozmikus sugarak száma megugorhasson. A Nap hatására egy hatalmas, védőpajzsként funkcionáló régió veszi körbe a Naprendszert, ennek külső határvonala az a terület, amelyen túl már a kozmikus sugárzás érvényesül, a határon belül pedig még a Napé. (A Voyager űrszondák jelenleg már átléptek oda, ahol a Nap mágneses védőhatása nem érvényesül, s így a csillagközi tér kozmikus sugarai veszik át a vezető szerepet, ezt a szondák adatai bizonyítják.) Több kozmikus sugarat kaphatunk akkor is, ha jelentősen legyengül a saját mágneses terünk, pl. épp pólusváltás zajlik, ilyenből az elmúlt 10 millió évben több tucat is volt, millió évente 4-5, az egyik nagyjából a mostani kutatásban vizsgált 2,6 millió évvel ezelőtti időszakban zajlott. A 2,59 millió évvel ezelőtti közel volt a tárgyalt szupernóva-robbanáshoz, kérdés itt már a sorrendiség is, melyik volt előbb?

Nem egy kutató feltételezett összefüggést a klíma, egyes időjárási tényezők és a kozmikus sugárzás (naptevékenység erőssége) között, azonban számtalan mérés és sok tucatnyi tanulmány cáfolja az ilyen jellegű összefüggést az elmúlt sok évtizedből.

A most közzé tett amerikai kutatásban azt állítják, hogy a szupernóva-robbanás miatt megnőtt kozmikus sugárzás hatására ötvenszerese lett a légkör alsó 2 kilométeres rétegének ionizációja, rendkívül nagy mennyiségű szabad elektront eredményezett. Ennek okán fokozott felhő-föld villámtevékenység alakult ki, amely azután kiterjedt erdőtüzekké fajult, s ezzel az emberelődök addigi otthonául szolgáló környezet bizonytalanná vált, kikényszerültek a sűrű fák közül a nyílt szavannára, s ezért kénytelenek voltak két lábon járni. A globális tüzek maradványaira a pliocénben világszerte utalnak korom-szén lerakódások, s ezek nem egy időpillanathoz köthetőek, hanem hosszabb időszakban (több tízezer, százezer év) nyúlnak el. A szupernóva hatása nem érvényesülhet ilyen hosszú időn keresztül, ráadásul az elmúlt néhány évmillió során hagyott más szupernóva-eredetű vas-60 izotópnyomok nem jártak együtt biológiai hatásokkal.

Amellett, hogy a felvázolt légköri hatások erősen kétségesek, érdemes azt is tudni, hogy a két lábon járás sokkal korábbi folyamat volt, már több millió évvel korábban élt emberelődök is képesek voltak rá, ha nem is volt ez a „fő tevékenységük”.  A pliocén végi klímaváltozást emellett tökéletesen magyarázza az is, ahogyan a Föld tengelyferdesége és pályaexcentritása változott. Az emberelődök otthonául szolgáló kelet-afrikai régió klímájára és növényzetére további alapvető hatása volt olyan tektonikai eseményeknek, mint a Himalája születése miatti csapadékviszonyok (dél-ázsiai monszun) átalakulása, vagy a magában Afrikában lezajló tektonikai folyamatok is. Alapvetően nincs tehát szükség arra, hogy még egy plusz külső hatás beleszóljon a terület klímájába s ezzel az emberelődök fejlődésébe.  A biológiai folyamatok változásait a legtöbb esetben nem egyetlen esemény váltja ki, hanem számos tényező együttes hatása – ebbe persze beleférhet az is, hogy többet villámlott és esetleg valóban gyakoribbá váltak a tűzesetek. Ha valóban be is következett ilyesmi, leszögezhetjük, hogy biztosan nem emiatt álltunk két lábra!

Érdemes megjegyezni, hogy a szerzők a tanulmányuk hivatkozásaiban számtalan korábbi saját munkájukat jelölik meg, köztük számos publikálatlant, és bár kétségtelen, hogy régóta kutatják a szupernóvák és a földi bioszféra változásai közti kapcsolatot, ne feledjük, hogy akinek kalapács van a kezében, az hajlamos mindent szögnek nézni. A téma felvetése érdekes ugyan, de legyünk az eredményekkel kapcsolatban óvatosak!