Az elmélet tetszetős, de szögezzük le: igen gyenge lábakon áll. Érdekességként érdemes róla tájékozódni, körüljárni a témát, s azt, hogy egyáltalán szükség lehetett-e szupernóvára a Homo habilis „felemelkedéséhez".

Két amerikai kutató, egy asztrofizikus és egy fizikus úgy véli, itt az ideje, hogy megoldjanak egy antropológiai-paleontológiai kérdést: miért járunk két lábon? Az egyik szerzőnek nem ez az első biológiai témájú munkája, néhány éve pl. azt vetette fel, hogy a szupernóvák az ordovícium végi kihalás okozói, illetve 2018-ban a pliocén végi tengeri megafauna kihalást is ehhez kötötte.

A szupernóva-robbanások, ha elég közeliek, végzetesek is lehetnek az életre azzal, hogy a bolygónk légkörét lebontja a belőlük érkező nagyenergiás részecskeáram. Ha távolabb vannak, akkor ennél kisebb hatásuk van, ami megnyilvánulhat abban, hogy megnövekszik a bolygónkat elérő kozmikus sugárzás mennyisége, s ennek kevésbé katasztrofálisan, de még mindig lehet hatása a légkörre. A megfelelő közelségben lezajlott szupernóva-robbanás jele a földi kőzetrétegekben a vas 60-as izotópjának felhalmozódása, s ilyen réteg található a 2,6 millió éves kőzetekben. Mintegy 10 millió éve kezdődött el egy, a Lokális Buborék Skorpió-Kentaur irányába eső területén zajló szupernóvarobbanás-sorozat, amelynek utolsó epizódja lehetett a 2,6 millió éves esemény.

Kérdés, hogy mire képes egy relatíve biztonságos távolságban, de még mindig elég közel lezajló szupernóva-robbanás? A most megjelent kutatás szerint arra, hogy a légkörünkben intenzív villámtevékenységet generáljon.
Ahhoz, hogy a kozmikus sugarak a földi légkörbe jussanak, nemcsak egy szupernóvára van azonban szükség, hanem arra is, hogy a naptevékenység igen gyenge legyen, s ezzel a Naprendszer belsejét elérni képes kozmikus sugarak száma megugorhasson. A Nap hatására egy hatalmas, védőpajzsként funkcionáló régió veszi körbe a Naprendszert, ennek külső határvonala az a terület, amelyen túl már a kozmikus sugárzás érvényesül, a határon belül pedig még a Napé. (A Voyager űrszondák jelenleg már átléptek oda, ahol a Nap mágneses védőhatása nem érvényesül, s így a csillagközi tér kozmikus sugarai veszik át a vezető szerepet, ezt a szondák adatai bizonyítják.) Több kozmikus sugarat kaphatunk akkor is, ha jelentősen legyengül a saját mágneses terünk, pl. épp pólusváltás zajlik, ilyenből az elmúlt 10 millió évben több tucat is volt, millió évente 4-5, az egyik nagyjából a mostani kutatásban vizsgált 2,6 millió évvel ezelőtti időszakban zajlott. A 2,59 millió évvel ezelőtti közel volt a tárgyalt szupernóva-robbanáshoz, kérdés itt már a sorrendiség is, melyik volt előbb?

Nem egy kutató feltételezett összefüggést a klíma, egyes időjárási tényezők és a kozmikus sugárzás (naptevékenység erőssége) között, azonban számtalan mérés és sok tucatnyi tanulmány cáfolja az ilyen jellegű összefüggést az elmúlt sok évtizedből.

A most közzé tett amerikai kutatásban azt állítják, hogy a szupernóva-robbanás miatt megnőtt kozmikus sugárzás hatására ötvenszerese lett a légkör alsó 2 kilométeres rétegének ionizációja, rendkívül nagy mennyiségű szabad elektront eredményezett. Ennek okán fokozott felhő-föld villámtevékenység alakult ki, amely azután kiterjedt erdőtüzekké fajult, s ezzel az emberelődök addigi otthonául szolgáló környezet bizonytalanná vált, kikényszerültek a sűrű fák közül a nyílt szavannára, s ezért kénytelenek voltak két lábon járni. A globális tüzek maradványaira a pliocénben világszerte utalnak korom-szén lerakódások, s ezek nem egy időpillanathoz köthetőek, hanem hosszabb időszakban (több tízezer, százezer év) nyúlnak el. A szupernóva hatása nem érvényesülhet ilyen hosszú időn keresztül, ráadásul az elmúlt néhány évmillió során hagyott más szupernóva-eredetű vas-60 izotópnyomok nem jártak együtt biológiai hatásokkal.

Amellett, hogy a felvázolt légköri hatások erősen kétségesek, érdemes azt is tudni, hogy a két lábon járás sokkal korábbi folyamat volt, már több millió évvel korábban élt emberelődök is képesek voltak rá, ha nem is volt ez a „fő tevékenységük”.  A pliocén végi klímaváltozást emellett tökéletesen magyarázza az is, ahogyan a Föld tengelyferdesége és pályaexcentritása változott. Az emberelődök otthonául szolgáló kelet-afrikai régió klímájára és növényzetére további alapvető hatása volt olyan tektonikai eseményeknek, mint a Himalája születése miatti csapadékviszonyok (dél-ázsiai monszun) átalakulása, vagy a magában Afrikában lezajló tektonikai folyamatok is. Alapvetően nincs tehát szükség arra, hogy még egy plusz külső hatás beleszóljon a terület klímájába s ezzel az emberelődök fejlődésébe.  A biológiai folyamatok változásait a legtöbb esetben nem egyetlen esemény váltja ki, hanem számos tényező együttes hatása – ebbe persze beleférhet az is, hogy többet villámlott és esetleg valóban gyakoribbá váltak a tűzesetek. Ha valóban be is következett ilyesmi, leszögezhetjük, hogy biztosan nem emiatt álltunk két lábra!

Érdemes megjegyezni, hogy a szerzők a tanulmányuk hivatkozásaiban számtalan korábbi saját munkájukat jelölik meg, köztük számos publikálatlant, és bár kétségtelen, hogy régóta kutatják a szupernóvák és a földi bioszféra változásai közti kapcsolatot, ne feledjük, hogy akinek kalapács van a kezében, az hajlamos mindent szögnek nézni. A téma felvetése érdekes ugyan, de legyünk az eredményekkel kapcsolatban óvatosak!