Felfedezése óta ez lesz a legjelentősebb tudományos projekt, amely a 65,5 millió éve becsapódott és tömeges fajkihalást okozó aszteroida ütötte, úgynevezett Chicxulub-kráter újabb titkait igyekszik feltárni. A vizsgálatok a hatalmas kráter tengeraljzat által fedett részének feltárására fókuszálnak.

A nemzetközi kutatócsoport a Yucatán-félsziget déli részén, a nagyobbrészt a tenger felszíne alatt található Chicxulub-kráter mélyszerkezetét fogja tanulmányozni. Sean Gulick, a Texasi Egyetem Geofizikai Intézetének (Austin, Texas) munkatársa, a kutatócsoport vezetője a Live Science tudományos online magazinnak elmondta, hogy a tervek szerint 1500 méteres mélységig fúrják meg a felszín alatti rétegeket, a kráter központi régiójában. 

A 10 millió dolláros költségvetéssel rendelkező tudományos vállalkozásban a mélytengeri aljzat fúrásában és az óceáni kéregből származó kőzetminták gyűjtésében nagy tapasztalattal rendelkező European Consortium for Ocean Research Drilling, valamint az International Continental Scientific Drilling Program szaktudósai is részt vesznek.  

Az eredeti becsapódási felszínt közel 1000 méter vastag, nagyobb részt paleocén (65 millió évtől 55 millió évig) illetve eocén időszakból (55 millió évtől 34 millió évig) származó, márgás üledéksor borítja.

A becsapódási centrumban e rétegeket átfúrva, és az eredeti térszínben egészen 500 méteres mélységig lehatolva kívánnak kőzetmintákhoz jutni. A fúrómagok részletes laboratóriumi vizsgálatától azt várják, hogy újabb információk birtokába jutnak a gigantikus erejű becsapódás hatásmechanizmusáról. Az eredetileg 230 kilométer átmérőjű kráter eddigi ultrahangos szerkezeti vizsgálata azt mutatja, hogy közvetlenül a becsapódás után a megolvadt, képlékennyé vált kőzetanyagból mintegy 8000 méter magas, erősen kifelé dőlő, instabil krátersánc keletkezett.

Ez a krátersánc rövid idő alatt összeomlott, újabb rengéseket és cunamit keltve, továbbá létrehozva egy másodlagos, külső krátersáncot is.  Ennek, valamint a becsapódás centrumában keletkezett központi kúp maradványának vizsgálata a projekt fontos részét alkotja.

Anélkül, hogy sejtették volna valódi mibenlétét, a Yucatán-félsziget déli csücskében megbúvó Chicxulub városka (a város maja eredetű neve egyébként az „ördög farka” kifejezésből származik) közelében húzódó, hatalmas becsapódási kráter nyomait először a Mexikói Állami Olajipari Vállalat (PEMEX) bányamérnökei fedezték fel az 1950-es évek elején.

A térségben olaj után kutatva markáns gravitációs anomáliát találtak a felszín alatt, de mivel a próbafúrások sikertelenek voltak, felhagytak a munkálatokkal. Három évtizeddel később Walter Alvarez amerikai geológus és kollégái az olaszországi Gubbió környékén kréta és paleocén határrétegek kutatása közben figyeltek fel a két rétegsor között húzódó szürke, vékony, agyagos csíkra. Alvarez mintát vett az alig néhány centi vastag rétegből, amelyet hazaküldött laboratóriumi vizsgálatra.

A mintát a geológus apja, Louis Alvarez Nobel-díjas atomfizikus analizálta. Ami döbbenetes felfedezésnek bizonyult: az agyagos kőzetben kimutatott irídium mennyisége; arányait tekintve ez mintegy ezerszerese volt a földkéregben természetes állapotban előforduló ritka fém mennyiségének. Amíg a földön igen ritka, addig bizonyos meteoroidokban és aszteroidákban annál gyakoribb az irídium.

Lousi Alvarez úgy vélte, hogy a gubbiói mintából származó irídium extraterresztikus, azaz földön kívüli eredetű. Az 1980-as felfedezést követő években a világ számos pontján megvizsgálták a kréta és a földtörténeti újkort, a terciert bevezető paleocén határrétegeket.

Mindenhol megtalálták a határrétegek közé ékelődött vékony réteget, és valamennyi esetben kimutatták az irídium abnormális dúsulását is. Alvarezt mindez arról győzte meg, hogy globális kihatású aszteroida-becsapódás történhetett a kréta időszak (145 millió évtől 65 millió évig) legvégén. 

Az aszteroida-becsapódást az irídium feldúsulásán kívül egyéb bizonyítékok is megerősítették, többek között a sokkolt kvarckristályok magas aránya. Már csak az volt a kérdés, hogy hol lehet a kráter maradványa. 

Amikor az 1990-es évek elején Glen Penfield amerikai geofizikus kezébe kerültek a PEMEX évtizedekkel korábban, Chicxulub térségében végzett kutatásairól szóló feljegyzések a nagy kiterjedésű gravitációs anomáliáról, azonnal Alvarez aszteroida-becsapódási elmélete jutott az eszébe. A tengeraljzat ezt követő felmérése során rajzolódtak ki a hatalmas, 200 km átmérőjű kráter nyomai.

Mára már többségi állásponttá vált a geológusok és őslénytankutatók között, hogy a Chichxulub-kráter keletkezése és a kréta végi tömeges kihalás, az úgynevezett K-T (kréta-tercier) esemény között összefüggés áll fenn. A nagyobbrészt a tenger alatt húzódó kráterstruktúra formájának és méreteinek ismeretében matematikai modellezéssel sikerült megbecsülni a becsapódó égitest méretét és a felszabaduló energiát.

A legújabb kutatások szerint a K-T aszteroida 14-15 kilométer átmérőjű lehetett, és lapos szögben, 32 km/sec sebességgel délkeleti irányból érkezve csapódott be sekély tengeri környezetben.

A becsapódás során az emberiség történetében felrobbantott legnagyobb, 50 megatonnás „Cár” hidrogénbombánál egymilliószor nagyobb energia szabadult fel.

A tengeraljzatot alkotó és megolvadt karbonátos kőzetekből hatalmas mennyiségű széndioxid szabadult fel, illetve rengeteg poranyag és aeroszol került az atmoszférába. 

Az észak-amerikai kontinens és a közép-amerikai földnyelv nagyjából a mainak megfelelő helyzetet foglalt el. A becsapódó égitest közel 1000 méter magas cunamit keltett, amely kicsapott a Mexikói-öböl északi partjaira, és egy-kétszáz kilométer mélyen benyomult a szárazföldre.

A cunami hordalékát – a becsapódás újabb bizonyítékaként -  a geológusoknak sikerült is kimutatniuk.

A légkörbe jutott hatalmas mennyiségű poranyag több hónapra szürkületi sötétségbe borította a Földet, ami miatt akadozott a fotoszintézis, és ideiglenesen összeomlott a tápláléklánc. E súlyos globális kihatással hozzák összefüggésbe a dinoszauruszok, a repülő és tengeri hüllők, valamint további késő mezozoikumi állatcsoportok kihalását is.  

Más elméletek szerint a dinoszauruszok és bizonyos tengeri állatcsoportok kihalása időben ennél jóval elhúzódóbb folyamat volt, amelyben az indiai szubkontinensen több százezer négyzetkilométeres területet lefedő, úgynevezett Dekkán trappbazalt vulkanizmus játszotta a főszerepet. Mindenesetre a pusztító becsapódást a korabeli élővilág valódi Armageddonként élhette meg.