Az Arizonai Egyetem csillagászati laboratóriumának (LPL) tudósai megállapították, hogy egy egyelőre nem látható objektum rejtőzhet a Kuiper-övben, a Neptunusz mögötti kisbolygóövben, ahol többezernyi jeges aszteroida, üstökös és törpebolygó is található.

2016 januárjában egy másik kutatócsoport egy Neptunusz-méretű bolygó létét vetette fel, amely a Nap körül, messze a Plútó mögött kering – becsléseik szerint mintegy 25-ször távolabb a Naptól, mint a Plútó. Ezt a feltételezett bolygót a „kilencedik bolygóként” emlegetik – a Plútót ugyanis 2006 augusztusában lefokozták kisbolygóvá.

Az arizonai kutatók által bemutatott égitest hasonlónak tűnhet, mint a „kilencedik bolygó”, bár tömege jóval kisebb lehet – valahol a Mars és a Föld tömege között –, ám az úgynevezett bolygóméretű objektum túl közel van és túl kicsi a tömege ahhoz, hogy ugyanaz legyen.

Az LPL szakértői szerint úgy tűnik, az objektum hatással van a Kuiper-öv jeges aszteroidáinak pályáira, ugyanis azok nyújtott pályán keringenek a Nap körül. A Kuiper-öv legtávolabbi égitestjeinek pályája azonban átlagosan 8 fokkal eltér a szimmetriasíktól, ami egy olyan nagy tömegű objektum jelenlétét jelzi, amely gravitációs mezőjével meghajlítja környezetét.

Bár egyelőre egy bolygóméretű objektumot sem észleltek közvetlenül a Kuiper-övben, a kutatók optimisták. Remélik, hogy az Észak-Chilében épülő Nagy szinoptikus felmérő távcső (LSST, Large Synoptic Survey Telescope) segít majd felfedezni ezeket a rejtett világokat.

A Földön fellelt marsi eredetű meteoritok és a NASA Spirit szondája által a vörös bolygón megvizsgált sziklák közötti különbségek alapján a Marsnak 4 milliárd évvel ezelőtt oxigénben dús légköre lehetett.

A fenti fotón egy a mi Tejútrendszerünkhöz hasonló objektum, az Androméda-köd látható. 

A mi Tejútrendszerünkhöz hasonló objektumok, az extragalaxisok számát több milliárdra becsüljük. Az égbolton látható számtalan fényforrásról csak a távolságuk meghatározása után lehet eldönteni, hogy azok a Tejútrendszerhez tartoznak, vagy extragalaktikus objektumok. (Extragalaktikus objektumnak nevezünk minden, a Tejútrendszeren túl lévő égitestet.) A távolságméréshez az 1920-as években sikerült kidolgozni megfelelő eljárást. Azóta tudjuk, hogy pl. az Androméda csillagképben található Androméda-köd egy Tejútrendszerhez hasonló extragalaxis. Távolsága kb. 2,25 millió fényév.

Szokás minden extra-galaxist egyszerűen galaxisnak hívni, és ilyenkor a mi galaxisunknak, a Tejútrendszernek a neve: Galaktika.

Az egyre jobb felbontású távcsövekkel egyre több galaxist fedeztek fel, és hamar kiderült, hogy a galaxisok három nagy csoportba oszthatók. Az elliptikus galaxisok forgási ellipszoid alakúak, az összes galaxis kb. fele elliptikus. A spirális galaxisokra jellemző, hogy a magból spirálkarok indulnak ki, amelyek a galaxisforgási irányával ellentétesen "feltekerednek". A Tejútrendszer is spirális galaxis. Azokat a galaxisokat, amelyek nem tartoznak az előbb említett két csoportba, irreguláris galaxisoknak nevezzük. Ezek rendszerint szabálytalan alakúak, jellegzetes képviselőik a Nagy és a Kis Magellán Felhők, amelyek a Tejútrendszerhez legközelebbi galaxisok. (A távolságuk kb. 165 ezer fényév.)

A galaxisok nem szétszórva találhatók a Világegyetemben (Univerzumban), hanem kisebb-nagyobb csoportokat alkotnak. Egy ilyen csoportnak, Lokális Csoportnak a része a korábban említett galaxisokkal együtt a Tejútrendszer is. A Lokális Csoport kiterjedése kb. 4 millió fényév, és mintegy 24 tagból áll. A következő galaxisrendszer távolsága a Lokális Csoportátmérőjének kb. kétszerese.

A nyolc cefeida típusú változócsillag radiális sebességének nagyon pontos mérésén alapuló eredmény szerint a Tejútrendszer forgása kevésbé bonyolult, mint ahogyan eddig gondoltuk.

Henrietta Swan Leavitt 1912-ben fedezte fel, hogy az ún. cefeida típusú pulzáló változócsillagok esetében szoros kapcsolat van a csillagok abszolút fényessége és a szigorúan ismétlődő kitágulás és összehúzódás formájában testet öltő pulzációjuk periódusa között. Mivel e két mennyiség közül az utóbbi viszonylag könnyen mérhető, az ún. periódus-fényesség reláció alapján meghatározható ezen csillagok abszolút fényessége, ezáltal pedig a távolságuk is, s pontosan emiatt a cefeidák a legfontosabb távolságindikátorok közé tartoznak. A látóirányú sebességek mérésével kombinálva azonban nem csak az őket tartalmazó extragalaxisok távolságának meghatározására alkalmasak, de nagyon jól használhatók a Tejútrendszer rotációjával kapcsolatos vizsgálatokban is.

Az átlagos radiális sebességek eloszlása azonban egy furcsa dolgot mutatott. A Galaxis rotációs sebességének levonása után a közeli cefeidák esetében egy körülbelül 2 km/s nagyságú, a Nap irányába mutató maradéksebesség jelentkezett, azaz úgy tűnt, mintha a közvetlen kozmikus környezetünkben minden cefeida - igaz, csak viszonylag kis sebességgel - a Naprendszer felé mozgott volna. A jelenségről évtizedekre visszamenő vita zajlott a szakemberek között: vajon tényleg valódi effektusról van-e szó, vagy az észlelt maradéksebességek csak a cefeidák légkörében zajló mozgásokkal vannak kapcsolatban.

Nicolas Nardetto (Max Planck Institute for Radio Astronomy, Bonn) és munkatársai 8 közeli cefeidát vizsgáltak az ESO 3,6 méteres távcsövére szerelt HARPS (High Accuracy Radial Velocity Planetary Searcher) spektrográffal. Jelenleg ez a műszer képes legpontosabban radiális sebességeket mérni, s mint ahogyan a neve is mutatja, általában exobolygók keresésére használják, de természetesen alkalmas egyéb, radiális sebességekkel összefüggő asztrofizikai probléma vizsgálatára is.

A HARPS segítségével végzett mérések alapján Nardetto és kollégái úgy találták, hogy a vizsgált nyolc közeli cefeida esetében a maradéksebességek oka majdnem biztosan a csillagok atmoszférájában zajló mozgásokban keresendő, azaz nem a Galaxis forgásával összefüggő effektusról van szó. Ha az eredmény általánosítható a többi cefeida típusú változócsillagra is, akkor Nardetto szerint a Tejútrendszer rotációja minden bizonnyal tengelyszimmetrikus és kevésbé bonyolult, mint ahogyan eddig gondoltuk.

Az eredményeket részletező szakcikk egy sorozat harmadik részeként az Astronomy & Astrophysics c. folyóiratban fog megjelenni.

A nagy galaxisok kialakulására vonatkozó elméletek nem egyeztethetők össze a Tejútrendszer közelében levő törpegalaxisok kémiai összetételével.

A jelenlegi galaxisképződési elméletek egyik nagy csoportja szerint az Univerzum története során először a kisebb galaxisok alakultak ki, később pedig ezek álltak össze a Tejútrendszerünkhöz hasonló nagyobb rendszerekké. Saját Galaxisunk körül is számos igen halvány és diffúz, ún. törpe szferoidális galaxis található, amelyek a Világegyetem leghalványabb ismert galaxisai közé tartoznak. Mivel Univerzumunk az Ősrobbanás után lényegében kizárólag hidrogént és héliumot tartalmazott – a magasabb rendszámú elemek csak később keletkeztek a csillagokban lejátszódó magfúzió során –, ezért azt várjuk, hogy ezek a törpegalaxisok nehezebb elemeket igen kis gyakorisággal tartalmaznak.

Amina Helmi (Kapteyn Csillagászati Intézet, Hollandia) és nemzetközi kutatócsoportja az ESO VLT 8,2 m-es Kueyen óriástávcsövét és a FLAMES műszert használta fel a Fornax, Sculptor, Sextans és Carina törpegalaxisokban levő, mintegy kétezer egyedi csillag vastartalmának meghatározására. A kimért fémességeket ezután összehasonlították a  Tejútrendszer halójában levő idős csillagok kémiai összetételével, ugyanis ha a galaxisunk valóban törpegalaxisok összeolvadásával jött létre, akkor a haloban levő csillagoknak hasonlítaniuk kell a galaktikus építőkockákra.

Az eredmények azonban alapvető különbségekre mutatnak rá. Habár a kémiai elemgyakoriság nagyjából hasonló a törpe szferoidális galaxisokban és a Galaxis halójában, úgy tűnik, a törpegalaxisokban alig találunk a halóra jellemző rendkívül fémszegény csillagokat. A megfigyelések így ellentmondásba kerültek az elméleti előrejelzésekkel, illetve egyértelműen kizárják, hogy a Galaxis halójának létrejöttében a ma megfigyelhetőkhöz hasonló törpegalaxisok játszottak szerepet. Jelenleg úgy tűnik, a galaxisok kialakulásával kapcsolatban egyelőre csak a kérdőjelek szaporodásáról lehet beszámolni.