A Vénusz egyik különlegessége, egyben egyik nagy rejtélye a nagyon gyors légkörzése: az egész atmoszféra mindössze négy földi nap alatt megkerüli a bolygót, melynek tengelyforgási ideje - azaz a vénuszi nap hossza - ennek mintegy hatvanszorosa, 243 földi nap. A felszín felett körülbelül 70 kilométer magasságban található felhőréteg különböző mintázatainak 10 vénuszi (6 földi) éven keresztül végzett követése alapján mára az ezzel foglalkozó kutatóknak a globális szélsebesség hosszú távú változásait is sikerült kimutatniuk.

Amikor 2006-ban a Venus Express szonda megérkezett a bolygóhoz, a -50° és +50°-os szélességi körök között a felhőtetőben az átlagos szélsebesség a mérések alapján 300 km/h körül volt. Két kutatócsoport két külön tanulmányban most kimutatta, hogy ez a már eleve figyelemre méltóan magas érték a küldetés első hat éve alatt mintegy 100 km/h-val megnövekedett, azaz mostanra elérte a 400 km/h-t. Az egyik, orosz csoport vezetője, Igor Khatuntsev (Space Research Institute, Moscow) szerint ilyen nagy változást eddig még egyszer sem észleltek a Vénusz légkörében, az okáról pedig egyelőre még sejtésük sincs. Egy másik, japán kutatócsoport a saját, automatizált felhőkövetési eljárása alapján a szélsebességre vonatkozóan hasonló következtetésre jutott, mint az oroszok.

Az átlagos szélsebesség hosszú időskálájú változására rakódva mindkét csoport adataiban megfigyelhetők rövid periódusú ingadozások is, melyek a Nap látóhatár feletti magasságával és a Vénusz tengelyforgási periódusával állnak kapcsolatban. Az egyik reguláris oszcilláció periódusa 4,8 nap, és a kutatók azt sejtik róla, hogy kis magasságokban fellépő atmoszférikus hullámokkal kapcsolatos. Nehezen magyarázható specifikus jelenséget a japán kutatók is találtak: Toru Kouyama (Information Technology Research Institute, Ibaraki) szerint méréseik azt mutatják, hogy a déli félteke alacsony szélességein a szélsebesség 255 földi nap alatt - ami csak kicsivel hosszabb egy vénuszi napnál - nőtt mintegy 70 km/h-val.

A Naprendszer meglehetősen lapos: a nagybolygók keringési síkjai és a Nap egyenlítője mind nagyjából egybeesnek. A kis égitestek többsége sem tér el nagyon ettől a közös síktól. Ez pontosan az az elrendezés, amit a keletkezési modellek jósolnak. Eszerint a Naprendszer egy forgó csillagközi felhőből alakult ki, amelyben az anyag a forgástengelyre merőleges, protoplanetáris korongba rendeződött: a korong közepén létrejött a Nap, a külsőbb tartományokból pedig a bolygók és egyéb égitestek.

Éppen ezért volt nagy meglepetés, amikor kiderült, hogy számos bolygó nagyon nagy pályahajlással kering csillaga körül, akár merőlegesen is annak egyenlítőjére. Valaminek ki kellett billentenie a csillag forgását és a bolygó keringését a közös síkból. De hogy mi lehetett, az még nem teljesen világos. A négy valószínű hipotézis a következő:

• A csillag körül keringő bolygók szorosan megközelítették egymást a múltban és kibillentették egymás pályasíkját.
• A Kozai-mechanizmus: egy távolabb keringő, nagyobb bolygó gravitációja hatására a belső égitest pályája lassan billeg ide-oda, időszakosan nagy pályahajlást eredményezve.
• A csillag maga billenhet el még fiatal korában, a mágneses tere és a protoplanetáris korong közti kölcsönhatások eredményeként.
• Vagy maga a csillag körüli korong ferdült el, amikor egy másik korongos csillag túl közel haladt el hozzá.

Ha sikerülne távolabbi bolygók pályahajlását is megmérni, akkor a lehetőségek leszűkülnének: amennyiben a protoplanetáris korong vagy a csillag billent el egymástól, akkor mindegyik bolygó hasonló eltérést mutatna. Viszont ha a bolygók közti perturbáció az ok, akkor egymástól is eltérnének azok keringési síkjai. Sajnos ennek a megfigyelése még problémákba ütközik. Jelenleg ugyanis csak fedési exobolygók pályahajlását lehetséges megmérni. Ahogy a bolygó áthalad a csillag előtt, a csillag éppen Föld felé, illetve attól elforduló féltekéjét is kitakarja. A kitakarások megfigyelésével megállapítható, hogy hogyan forog a csillag a bolygó keringéséhez képest. A módszer hátránya, hogy a távolabbi bolygókat sokkal nehezebb kimutatni, és eltérő pályahajlás mellett valószínűleg a másiktól egyáltalán nem is látunk fedéseket.

Jane Greaves (University of St. Andrews, Egyesült Királyság) és kollégái a bolygók helyett a protoplanetáris korongokat vették célba. 11 olyan csillagot választottak ki, amelyek körül a Herschel-űrtávcső képes volt felbontani a korong képét, és maguknak a csillagoknak is viszonylag pontosan meg lehetett határozni a forgástengely dőlésszögét. A csillagoknál a spektroszkópiai méréseket vetették össze modellszámításokkal, asztroszeizmológiai, vagy éppen interferometrikus eredményekkel a szög kiszámításához. A korong dőlésszögét úgy határozták meg, hogy feltételezték, hogy a korongok kör alakúak, és a lapultságuk csak a ferde rálátásból adódik. A két szög különbsége pedig megadta, hogy a csillag és a korong mennyire forognak ferdén egymáshoz képest.

Kiderült, hogy mind a tizenegy csillagnál lényegében az egyenlítő síkjában keringenek a korongok, az eltérések a tíz fokos tartományban lehetnek. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy a csillagok vagy a csillagok körüli korongok nem hajlamosak elbillenni egymástól. A ferdén, akár merőlegesen keringő bolygók valószínűleg csak később jönnek létre, a Kozai-mechanizmus vagy a bolyók kölcsönös, szoros megközelítése által. Ez azt is jelenti, hogy a kibillent rendszerek egyedileg fejlődnek, a bolygók távolságainak és méreteinek megfelelően. A pontos okok kimutatása, például egy távolabbi, a belső bolygót rángató másik égitest felfedezése viszont jóval több munkát fog igényelni.