A Tesla és a SpaceX alapítója szó szerint begyújtotta a rakétákat, hiszen Elon Musk már arról beszélt az SXSW-konferencián, hogy a Mars-rakéta egy éven belül készen fog állni az első útjára.

Talán nem kell mondanunk, hogy ez mennyire komoly előrelépés lenne a tervezett Mars-utazás szempontjából, hiszen Elon Musk eredeti célkitűzése szerint az első BFR (Big Falcon Rocket) már 2022-ben elindult volna a vörös bolygóra. Bár ezeket a terveket mindenki szkeptikusan fogadta, és a legtöbben eddig azon a véleményen voltak, hogy 2030 előtt nem nagyon lesz itt semmilyen Marsra szállás, de ha a BFR jövőre már tényleg repülni fog, akkor ki tudja.

Azt mondjuk maga Elon Musk is elismerte, hogy az emberek szerint az általa kitűzött céldátumok legendásan optimisták (gondoljunk csak a Falcon Heavyre, amit eredetileg 2013-ban tervezett fellőni), de azért az már elég biztosra mondható, hogy ha a BFR-nél lesz is csúszás, az nem lesz annyira súlyos, mint a Falcon Heavy esetében.

Elon Musk amúgy nem volt mindennel kapcsolatban ennyire optimista, ugyanis az előadásán újra elővette a mesterséges intelligenciát, ami szerinte jelenleg a legnagyobb veszély, ami az emberiségre leselkedik, veszélyesebb még az atombombánál is.

Musk szerint amúgy a Mars minél gyorsabb kolonizálására azért (is) lenne szükség, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását, ha a mesterséges intelligencia megvadulna - ha igaza lesz, akkor Elon Muskra nem csak zseniális feltalálóként, hanem az emberiség megmentőjeként fognak emlékezni.

Ha a csillagászok számításai helyesek, a Naprendszer rövid időn belül egy sötét anyag keltette vihar kellős közepébe kerülhet. A titokzatos matéria 500 kilométer per szekundumos sebességgel száguld majd végig a bolygórendszerünkön.

A sötét anyag a tudomány egyik legnagyobb rejtélye: bár nem látjuk, és közvetlenül nem érzékeljük, gravitációs hatása révén tudjuk, hogy létezik. Láthatatlan, de mivel tömege van, ezért is definiálhatjuk anyagnak. A csillagok és a galaxisok mozgásának segítségével következtethetünk jelenlétére, azok ugyanis jóval gyorsabban forognak, mint azt az általunk jól ismert anyag indokolná, így valaminek még lennie kell ott, amit nem észlelhetünk a hagyományos módszerekkel.

Honnan tudhatják akkor a fizikusok, hogy a sötét anyag viharába csöppenünk? Szerte a Tejútban számos csillagáram létezik. Ezek olyan csillagok halmazai, amik korábban törpegalaxisok részei voltak, de saját csillagvárosunk bekebelezte őket, így most a galaxisunk centruma körül keringenek.

Az egyik különleges csillagáramot, az S1-et még tavaly fedezték fel az Európai Űrügynökség (ESA) Gaia teleszkópjának segítségével.

Ahogy a Naprendszer keresztülhalad a Tejút külső régióin, nagyjából 230 kilométer per másodperces sebességgel száguld át az útjába eső sötét anyagon. A spanyolországi University of Zaragoza munkatársai által megjelentetett tanulmány szerint azonban a tanulmányozott csillagáramban lévő anyag még ennél is gyorsabb – durva becslés alapján 500 kilométer per szekundum sebességű –, így vélhetően könnyebben detektálható műszereink számára.

Természetesen egyelőre halványlila gőzünk sincs, mi is alkotja a rejtélyes anyagot, csupán homályos hipotézisek alapján tapogatózunk a „sötétben”.Az viszont biztos, hogy az S1 árama át fog haladni a Naprendszerünkön, a sötét hurrikán hipotetikus részecskéit pedig számos detektor keresni fogja.

Persze, hogy mit is kell találniuk a műszereknek, az továbbra is heves viták tárgyát képezi. Gyengén kölcsönható nagy tömegű részecskék (WIMP-ek), gravitációsan kölcsönható nagy tömegű részecskék (GIMP-ek), valamint axionok is felbukkannak a potenciális jelöltek között. A spanyolok úgy gondolják, utóbbi észlelésére van a legnagyobb esély.

A fizikusok úgy vélik, hogy az ismert univerzum anyag- és energiatartalmának 27 százalékát definiálhatjuk sötét anyagként.

Egy friss kutatás szerint a Holdon található por komoly veszélyt jelent az emberekre. A GeoHealth című folyóiratban publikált tanulmány szerint a holdpor súlyosan károsítja az emberi sejteket. A laboratóriumi körülmények között előállított holdporról kimutatták, hogy iszonyatosan mérgező, a tüdő és az agy sejtjeinek 90 százalékát képes elpusztítani.

A holdpor teljesen eltér a Földön található portól, mivel rendkívül éles. Ez annak köszönhető, hogy a Holdon nincs szél, ami a porszemeket erodálná, így azokat mélyen belélegezve az emberek tüdősejtjeit az éles felszínű porszemek szabályszerűen "felszeletelik"

De nem ez az egyetlen probléma. Mivel a Holdat nem védi a földihez hasonló atmoszféra, a napszél töltött részecskéi akadálytalanul bombázhatják a felszínt, amelynek nyomán a holdpor elektrosztatikusan feltöltődik. Töltött állapotban a porszemcsék a holdfelszín felett lebegnek, és könnyen rátapadhatnak az űrhajósok ruháira és eszközeire.

A most publikált kutatáshoz a kutatóknak a holdport elő kellett állítania, amihez a szakértők vulkáni hamut, lávafolyásokból származó szemcséket, valamint laborban előállított, üvegszerű anyagot használtak fel. A New York-i Stony Brook University munkatársai (ők rekonstruálták az anyagot) a holdpor-utánzatot emberi tüdősejtekkel és egerek agysejtjeivel keverték össze.

Háromfajta szemcseméretet teszteltek a kutatók, és kiderült, hogy mérettől függetlenül mindig károsodtak a vizsgált sejtek. A legpusztítóbbnak a legfinomabb szemcsék bizonyultak. De az életben maradt sejtek sem jártak jobban, bennük olyan DNS-károsodások keletkeztek, amik rák vagy más betegségek kialakulásához vezetnek.

Az úgynevezett Elektrodinamikus Porpajzs (Electrodynamic Dust Shield) olyan elektromosan töltött panelekből épül fel, amelyek mind a töltött, mind a semleges részecskéket eltaszítják magukról. A technológiát már tesztelte a NASA a Nemzetközi Űrállomáson, az viszont még kérdéses, hogy az asztronauták ruháit is felvértezik-e a fejlesztéssel.

Bár az utóbbi pár évszázadban eléggé korrekt modelleket dolgoztak ki a földi tudósok arról, hogyan keletkezhet egy bolygó, de ténylegesen megfigyelni egy bolygó keletkezését még soha nem tudtuk. Az ilyesmi nagyon nehéz feladat, nemcsak nagyon sok időbe telik, de nehéz is észrevenni azt, amit látni szeretnénk, hiszen nagyon távol lévő csillagok körül kellene kiszúrnunk apró pontokat.

Néhány európai csillagásznak azonban most sikerült képet készíteniük egy születő bolygóról az Európai Déli Obszervatórium Chilében lévő hatalmas csillagászati távcső-rendszerével, a VLT-vel. (A VLT rövidítés egyébként Very Large Telescope-ot, azaz Nagyon Nagy Távcsövet takar.)

A PDS 70b névre keresztelt bolygó 370 fényévnyire van a Földtől, és így néz ki:

A sötét folt a kép közepén a csillag, ami körül kering, a PDS 70. Azért fekete, mert a VLT szerencsére képes kitakarni és kiszűrni a fénye nagy részét, hogy így láthatóvá váljanak a közelében lévő, kevésbé fényes tárgyak, mint például a PDS 70b, ami a kép fekete közepétől jobbra lent fényes pontként tűnik fel. Ha a csillag fénye nem lenne kitakarva, esélytelen volna észrevenni a bolygót.

A csillag körüli fényes folt pedig a PDS 70 protoplanetáris korongja. Ilyen korongok fiatal csillagok körül jönnek létre (mint amilyen a PDS 70), és azért hívják őket protoplanetárisnak, mert olyan gázok és szilárd részecskék keringenek bennük, amik a fizika szabályai szerint idővel összeállnak, és bolygókká formálódhatnak.

A csillagászok éppen azért döntöttek úgy, hogy a távcsövüket a PDS 70 felé irányítják, mert tudták, hogy az egy viszonylag kis tömegű, nem olyan nagyon fényes, fiatal csillag, aminek protoplanetáris korongja már 1992 óta sok kutatás tárgya. 2006-ban be is bizonyították a korong létezését, 2012-ben pedig rájöttek, hogy van benne egy nagy lyuk. A kutatók remélték, hogy az a nagy lyuk egy formálódó bolygót rejt, és igazuk is lett. A bolygó azért jelentkezik hézagként a korongban, mert az égitest a pályája körül összegyűjti a korongban addig céltalanul keringő részecskéket, így jön létre a bolygó.

A PDS 70b-ről eddig nem sokat tudunk, de az biztosnak tűnik, hogy a bolygó egy, a Jupiterhez hasonló, de annál sokkal nagyobb gázbolygó, ami nagyon messze van a csillagjától. Olyan messze, hogy kb. 120 évbe telhet, amíg egyszer megkerüli (a Jupiternél ugyanez egy kicsit kevesebb mint 12 évbe telik).

A PDS 70b megfigyelése szépen bizonyítja a tételt, hogy a bolygók jellemzőit már a keletkezésük során nagyban meghatározza a távolságuk csillagtól, ami körül keringenek. A PDS 70b és a Jupiter ugyanis azért hasonlítanak, mert viszonylag messze vannak a csillagjaiktól. A fiatal csillagok általában magukba szívják a gázt a protoplanetáris korongjuk belső részéből, ezért a csillagokhoz közelebb bolygók csak abból keletkezhetnek, ami marad: szilárd kőzetből. Így lett ilyen a Föld vagy a Mars.

A csillagoktól távolabb viszont megmarad a gáz a protoplanetáris korongban, ezért ott már keletkezhetnek olyan hatalmas gázbolygók, mint a Jupiter, vagy még hatalmasabbak, mint a PDS 70b. A most felfedezett bolygó persze különbözik is a Jupitertől, nemcsak a méretében, de a hőmérsékletében is: a felszínén akár 1000 Celsius is lehet a hőmérséklet.

A jelenleg éppen a Kuiper-övben kíváncsiskodó New Horizons űrszonda valami egészen érdekes dologra bukkant a Naprendszer széléhez közelítve.

A NASA űrszondája mintegy fél éven át hibernált állapotban volt, azonban pár hete felébresztették. Okkal. A New Horizons ugyanis jelenleg a Plútó körül csapatja, a kisbolygóövben ugyanakkor rengeteg aszteroida és üstökös található, szóval egészen merész ott a buli.

Ott van ugyanakkor az Ultima Thule nevű rejtélyes objektum, amelyről szeretnénk többet megtudni, így aztán fontos szerepe volt abban, hogy véget ért az űrszonda álma, amely ébredését követően kameráival bőszen fókuszálni kezdett az izgalmas, de egyelőre még titokzatos égitestre.

Azonban úgy fest, vannak arra ennél még érdekesebb dolgok is. Az űrszondával a kutatók ugye többek között tanulmányozhatják Naprendszerünk határait, amely a Naptól nagyjából százszor olyan messze van, mint a Föld.

Olyan messze, hogy itt a Napból távozó töltött részecskék reakcióba lépnek a csillagközi térből érkező töltetlen hidrogénnel, és bumm. Ebből a kölcsönhatásból pedig feltételezések szerint létrejön egyfajta hidrogénfal, amely szétszórja a beáramló UV-sugarakat.

Legalábbis a tudósok joggal feltételezik, merthogy az űrszonda látni vélte a különleges falat.

Azonban a fejesek szerint még nem biztos, hogy nem egy galaxisban található erősebb UV-forrás okozza ezt a sugárzást. Hogy többet tudjanak meg a jelenségről, a New Horizons további vizsgálatokat fog elvégezni. A végső bizonyíték ugyanakkor az lehetne a fal létezésére, ha áthaladna rajta, ez nagyjából 12 év múlva történhet meg.

Azonban nem valószínű, hogy erre még sor kerül: a New Horizons küldetésén 2026-ig elegendő az energiaforrása, így ha rá is húz még a missziójára úgy, mint ahogy a Cassini tette, talán akkor sem talál majd végső bizonyítékot a fal létezésére – amelyet a Naprendszerünket már elhagyó, elavultabb technológiával felszerelt Voyager–1 és a Voyager–2 is észlelt már anno. Tehát csak lehet benne valami.