Az egész Földet egyetlen hatalmas rádiótávcsőnek használná egy nemzetközi csillagászcsoport, hogy megpillanthassák egy fekete lyuk körvonalait.

A fekete lyukak természetükből fakadóan nem láthatók, mivel annyira erős a gravitációjuk, hogy az elektromágneses sugárzást, így a fényt sem engedik ki. Közvetett hatásaikat azonban régóta ismerik a csillagászok: hatalmas tömegvonzásuk révén "beszippantják" a körülöttük lévő port, gázt, csillagokat, majd részben elnyelik őket.

Saját galaxisunk, a Tejútrendszer centrumában is ez a helyzet: a központi fekete lyuk folyamatosan begyűjti a környező anyagot. A Földtől 26 ezer fényévnyire lévő, kb. 3 millió naptömegű objektumról már többször beszámoltunk rovatunkban, legutóbb példátlan részletességű felvételeket közölve az objektum tágabb környezetéről.

Egy nemzetközi csillagászcsoport most azt tervezi, hogy megfigyeli a Tejútrendszer központi fekete lyukának határait, az úgynevezett eseményhorizontot. Ez az a felület, amelyen belülről már nem jöhet ki információ, amelyen belül már nem tudjuk, milyen események zajlanak.

A példátlan művelethez egy 50 teleszkópból álló rádiótávcső-hálózatot használnak. Az Eseményhorizont Teleszkóp távcsövei több kontinensen oszlanak el, és együttműködésük miatt gyakorlatilag egy Föld nagyságú távcső jön létre. A rádiócsillagászatban ugyanis gyakori megoldás, hogy egyesítik két önálló távcső adatait, amelyek így erősítik egymást (interferencia). Ezzel a módszerrel nagyon részletes felvételeket lehet készíteni - minél távolabb vannak egymástól az együttműködő távcsövek, annál részletesebbeket.

Szükség is lesz a nagy felbontásra: a feladat ahhoz hasonló, mintha a Holdon egy narancsot akarnánk megfigyelni. A csillagászok abban bíznak, hogy a fekete lyuk felé zuhanó és az eseményhorizonton átmenetileg feltorlódó anyag sugárzását fogják észlelni, ami kirajzolhatja a fekete lyuk körvonalait. Einstein szerint - aki bevezette a fekete lyukak fogalmát - ennek kör alakúnak kell lennie.

Először észleltek szénben gazdag aszteroidát a Kuiper-övben, az objektum segítheti a Naprendszer történetének megismerését.

A Neptunusz mögött keringő jeges törmelékhalmazban felfedezett aszteroida összetétele arra utal, hogy nem ott alakulhatott ki.

Feltehető, hogy a 300 kilométer széles objektum az óriás bolygók közötti pályájáról vetődött ki a Naprendszer történetének korai, változó időszakában.

Az aszteroida olyan távoli, hogy elemzése több évig tartott.

Amikor megérkeztek az első adatok, azt hittük, valamit eltévesztettünk. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Kuiper-öv többi objektuma - idézi Tom Seccullt, a belfasti Queen's University kutatóját a BBC hírportálja.

Ebben a régióban a legtöbb égitest felszíne jeges.

A 2004 EW95 jelű aszteroida azonban nemcsak szénben gazdag, hanem rétegszilikátokat, agyagot és zsírkövet is tartalmazó ásványokban is.

Ezek a jellemzők olyan aszteroidák esetében fordulnak elő, melyek kőzete folyékony víz jelenlétében formálódott. Mivel a 2004 EW95 messze van a Naptól, mintegy mínusz 253 Celsius-fokos, így a felszínén lévő minden víz fagyott lehet. Ez arra utal, hogy valamikor felforrósodott, és a Nap közelében formálódhatott - mondta Seccull.

Rhian Jones, a Manchester Egyetem munkatársa, aki nem vett részt a kutatásban, kifejtette: ez az első bizonyíték a rétegszilikátok jelenlétére a Kuiper-övben.

A Naprendszer kialakulásának egyik, a Grand Tack nevet viselő elmélete szerint a korai Naprendszer meglehetősen vad vidék volt: a Jupiter és a Szaturnusz először a Nap irányába mozdult el, majd visszatért jelenlegi pozíciójába. Ez a folyamat szétszórhatott a Naprendszer külső régióiba néhány olyan korai objektumot, melyek a gázóriások között alakultak ki.

Seccull szerint több égitest is lehet a Kuiper-övben, mely hasonlatos a 2004 EW95 aszteroidához, de nagyon nehéz elegendő adatot szerezni róluk.

A NASA New Horizons missziója a tervek szerint 2019. január elsején fog találkozni a Kuiper-öv 2014 MU69 jelű, Ultima Thule nevet viselő objektumával. A szakértők reményei szerint a misszió még több információval szolgál a külső Naprendszer ezen régiójának objektumairól.

A Földtől mintegy négymilliárd fényévnyire lévő galaktikus szuperhalmazt, úgynevezett szuperklasztert fedeztek fel indiai csillagászok. A nyugat-indiai Púnában működő Inter-University Center for Astronomy and Astrophysics (IUCAA) kutatói Szaraszvatinak nevezték el a szuperklasztert, és a The Astrophysical Journal című folyóiratban számoltak be eredményeikről.

Ennek a galaktikus szuperhalmaznak a fénye most ért el hozzánk, ami lehetővé teszi számunkra, hogy tanulmányozzuk a múltját - húzták alá a kutatók.Az IUCAA szerint a Szaraszvati egyike a világegyetem peremén található legnagyobb ismert képződményeknek.

A 600 millió fényév átmérőjű szuperklaszter nagyjából tízmilliárd éves és több mint tízezer galaxisnak ad otthont.

A tanulmány vezető szerzője, Joydeep Bagchi szerint a kutatók a Sloan Digitális Égboltfelmérési Program (SDSS) keretében fedezték fel a gigantikus képződményt.

A világegyetem jelenleg ismert legnagyobb méretű képződményei a szuperklaszterek, amelyek galaxisokból és galaxishalmazokból állnak. Alakjuk változatos, általában hosszúkás, fonalszerű szerkezetek, amelyek gyakran egymáshoz kapcsolódnak. Becslések szerint tízmillió szuperklaszter létezik a megfigyelhető világegyetemben.

A szuperhalmazok azonosítása, behatárolása segít megérteni, hogy miként fejlődtek a galaxisok. A legújabb kutatási eredmények szerint, a galaxisok túlnyomó többsége valamelyik szuperhalmaz része, így ezeket tekinthetjük az univerzum legnagyobb rendszereinek. A szuperhalmazok galaxisai között sok a röntgenforrás, ami a a köztük lévő intergalaktikus térben lévő gázról tanúskodik.

A Hawaii Egyetem csillagászai 2014-ben állapították meg, hogy a Tejútrendszer egy óriási, korábban ismeretlen galaktikus szuperhalmaz "polgára". Az 520 millió fényév átmérőjű szuperklasztert Laniakeának - hawaii nyelven roppant égboltnak - nevezték el.

A Földhöz legközelebbi szabályos rendszer a Pegazus galaxishalmaz, amely 150 millió fényév távolságra található a Földtől. A megfigyelhető univerzumban az eddig ismert legnagyobb halmazok a Virgo, a Herkules, és a Coma-halmaz. A galaxishalmazokban igen nagy arányt képvisel a sötétanyag, átmérőjük jellemzően 2 – 10 megaparszek.

Az európai Venus Express szondával dolgozó kutatók kicsit arrébb találják azokat a felszíni alakzatokat, amiknek a helyét a bolygó korábban mért forgási periódusa alapján számítottak ki.

A bolygó sűrű felhőzetén az infravörös tartományban működő VIRTIS műszerrel igyekeznek átlátni. A jelek azt mutatják, hogy a Vénusz kicsit lassabban forog, mint azt az 1990-es években az amerikai Magellan-szonda radarmérései alapján meghatározták. A jellegzetes felszíni alakzatok mintegy 20 km-rel arrébb bukkantak fel a Venus Express mérései alapján, mint amire előzetesen számítottak. Pedig a Magellan által mért 243,0185 földi napos forgási periódus értéke ennél sokkal pontosabb volt. Az egyetlen épkézláb magyarázatnak a Vénusz lassulása tűnik.

Egy bolygó forgása természetesen lassulhat, hosszabb időtávon ez történik a Földdel is. A Vénusz esetében a lassulás mértékéből a kutatók arra is tudnak következtetni, hogy milyen lehet a bolygó belső felépítése: szilárd vagy folyékony-e a magja. A forgás lassulását kiváltó leglényegesebb hatás a sűrű légkörtől származhat. A földiénél 90-szer nagyobb felszíni nyomású vénuszi légkörben nagy sebességgel haladó áramlási rendszerek alakulnak ki, amelyek befolyásolják a szilárd bolygótest forgását is. A Föld esetében a légáramlatok és egyéb hatások mellett például az árapály az, ami fokozatosan lassítja a forgást. (A földi nap hossza naponta nagyságrendileg egy ezredmásodperccel változhat, de ennek mértéke, sőt néha iránya évszakonként, és hosszabb időtávokon is ingadozó.)

A Venus Express 2006 óta kering belső bolygószomszédunk körül. (Fantáziakép: ESA / AOES Medialab)

A Venus Express mérései alapján a Magellan óta eltelt idő, jó 16 év alatt a Vénusz forgási periódusa átlagosan 6,5 perccel nőtt meg, ennyivel lett hosszabb a „vénuszi nap”. Ez az érték összhangban van a Földről végzett hosszú távú radarmérések eredményeivel is. Mivel a Vénuszon évtizedes időskálán lezajló légköri ciklusok zajlanak, a lassulásról nem lehet bizonyosan állítani, hogy az egy hosszú trendbe illeszkedik, vagy inkább egy periodikus változás egy szakaszát jelenti. Mindenesetre a Vénusz forgásának pontos mérése gyakorlati jelentőséggel is bír, ha majd egyszer újra leszálló egységeket szeretnénk küldeni a szomszéd bolygó forró, a sűrű felhőzet által takart felszínére, egy előre kijelölt térségbe.

Ennyit az űrcowboyokról. Az első magán finanszírozású Mars-küldetés mögött álló multi-milliárdos Dennis Tito máris a NASA ajtaján kopogtat segítségért. A fejlemény felrázhatja a magán űrrepülési ipar legidealistább álmodozóit.

"Nem tudják kizárólag egymagukban megoldani, különösen egy ilyen ambiciózus küldetést" - nyilatkozott John Lodgson, a George Washington Egyetem Űrpolitikai Intézetének egykori szakértője. "Ez a valóság felismerése." Tito nonprofit küldetése, az Inspiration Mars eredetileg teljes egészében a kereskedelmi űreszközökre támaszkodott volna űrhajósainak 2018 elejére tervezett földkörüli pályára állításához. A legénység a bolygók pályáinak ritkán tapasztalható közelségét használná ki, hogy 501 nap alatt eljusson a Marsig, majd visszatérjen a Földre anélkül, hogy leszállnának a vörös bolygón.

Egy új, november 20-án közzétett architektúra tanulmány azonban egyértelművé tette, hogy a terv nem működhet a NASA SLS űrrepülési rendszere, egy nehézsúlyú hordozó rakéta nélkül, ami még fejlesztés alatt áll és a tervezet szerint 2021-re fog készen állni az emberek űrbe juttatására. Tito, az első űrturista, aki februárban hozta létre az Inspiration Mars Alapítványt, az amerikai képviselőház űr-albizottsága előtt kérte erőik egyesítését. A küldetés NASA misszióvá válna, kikerülve a magán űrrepülés kategóriájából és akár 700 millió dollárból is megvalósíthatóvá válhatna, amit az amerikai űrügynökség biztosítana, bár ez utóbbinak ellentmond a NASA állásfoglalása.

Az Inspiration Mars műszaki vezetője, Taber McCallum szerint mindent megtettek, hogy ne kelljen bevonni a NASA-t, azonban kudarcot vallottak. "Valóban kereskedelmi alapokra akartuk helyezni. Ezt próbáltuk minden erőnkkel elérni" - nyilatkozott. A gondot az a hatalmas eszköz mennyiség okozza, ami egy emberi küldetéshez szükséges. A legénységnek kell egy modul, ami életben tartja őket az utazás alatt, 501 napra elegendő élelem, sugárpajzs, valamint egy másik kapszula, ami megóvja őket az atmoszférába történő nagysebességű visszatérés viszontagságaitól. Mindezt feljuttatni az űrbe a legénységgel együtt kivitelezhetetlen a jelenlegi űreszközökkel, állapította meg a jelentés.

Ha több részre tagolják is az űrbe juttatást, az összes felszerelés feljuttatásához legalább három kilövésre lenne szükség a tervbe vett kereskedelmi űreszközökkel, még a SpaceX Falcon Heavy rakétájával is, ami az első útja előtt áll. Ehhez társulna még egy utolsó kilövés a legénységgel. Amint minden pályára áll, a moduloknak automatikus dokkolást kell végrehajtaniuk, valamint újra kell tölteni azokat hajtóanyaggal, mindezt körülbelül egy hét alatt. Ezzel szemben az SLS teherkapacitása több mint duplája a Falcon Heavy-nek és az embereket leszámítva mindent egyetlen nekirugaszkodással az űrbe juttathat. "A fizika az fizika" - mondta McCallum. "Azt hittük mindezt meg tudjuk oldani emberbaráti alapon, a kormány kihagyásával. Azon vettük észre magunkat, hogy az kell mondjuk, igen, az SLS kell a Mars eléréséhez! A NASA-nak igaza volt!"

Még az SLS alkalmazásával is igen szorosnak ígérkezik az ütemterv. A NASA rakétájának első próbarepülésére aligha kerül sor 2017-ig, és a legénységet pályára állító modul sem került még véglegesítésre, bár ezen a téren az Inspiration Mars továbbra is a kereskedelmi szektorra számít, például a SpaceX átalakított Dragon kapszulájára. A kedvező együttállás kihasználásához azonban az űrhajósoknak legkésőbb 2018. január 5-én el kell hagyniuk a földkörüli pályát.

Éppen ezért Tito bejelentett egy B-tervet, ami a Mars, a Föld és a Vénusz 2021-es együttállására alapoz, így az űrhajó a Vénusz irányába elindulva bolygószomszédunk gravitációját kihasználva lendületet vehetne, és egy vargabetűvel nekivághatna a Marsnak. A legénység 800 kilométerre közelítené meg a Vénusz felszínét és mindössze 80 nappal lenne hosszabb az utazás össz időtartama. "Így több időnk lenne a rendszer megépítésére és két bolygó mellett haladhatnánk el egy helyett" - mondta Tito, hozzátéve, hogy így a visszatérési pálya is enyhébb lehetne, csökkentve a belépési sebességet.

A későbbi dátummal a rivális orosz és kínai űrügynökségek lépéselőnybe kerülhetnek, ezért Tito a kongresszus előtt a nemzeti büszkeséggel igyekezett érvelni. Azt még nem tudni, hogy ezzel sikerül-e hatnia a törvényhozásra, Tito azonban két héten belül számít egy új törvényjavaslatra, ami a NASA és az Inspiration Mars együttműködését kezdeményezi. Mint az utóbbi évtizedekben mindig, most is a pénz lesz a döntő, miközben a kongresszus költségvetési bizottsága a teljes emberi űrrepülés megnyirbálását javasolja. "Az ügynökség hajlandó műszaki és programbéli szakértelmének megosztására az Inspiration Marssal, azonban nem tudja magát elkötelezni a költségek megosztása mellett" - olvasható a NASA állásfoglalásában.

A kockázat is komoly gátat szab. "Úgy vélem ez elképesztően kockázatos egy első SLS küldetésnek" - mondta Lodgson. "Ez olyasvalami, ami rengeteg egyeztetést igényel." Amennyiben a kongresszus elfogadja Tito ajánlatát, az segítene újra értelmet adni az USA emberi űrprogramjának. Annak ellenére, hogy a NASA-nak vannak tervei egy aszteroidára irányuló Mars-közeli küldetésre, az SLS jelenleg nem rendelkezik egyértelmű célponttal.